EGY MAGYAR TÖRTÉNET, AMELY EGYSZERRE NYÚJT INSPIRÁCIÓT ÉS BIZONYÍTJA BE, HOGY AZ OKTATÁS LEHET MÁSMILYEN.

Életemben akkor hallottam először Gaudiopolis-ról, amikor a gimnáziumban mindenkinek előadást kellett készítenie egy második világháborúhoz kapcsolódó témából. Ekkor találtam rá erre történetre és teljesen magával ragadott, főleg mivel korábban nem is ismertem.

Sajnos úgy tapasztaltam, hogy ezzel nem voltam egyedül. Mivel nem esik róla sok szó a médiában, emiatt nagyon kevesen ismerik ezt a (kis túlzással) lélekemelő történetet. Emiatt is döntöttem amellett, hogy szeretném megosztani minél több emberrel.

Sztehlo Gábor, evangélikus lelkész a nyilas hatalomátvétel idején kezdett el menekült gyermekeket pincékbe és gyermekotthonokba elrejteni. A Jó Pásztor Misszió keretében az egyház arra utasította, hogy csak keresztény gyermekeket mentsen meg az ostrom ideje alatt.

Ám ő úgy gondolta, hogy a vallás nem számít, és minden gyermeket befogad, akiknek szüksége van segítségre. Mivel megtagadta az egyház utasításait, hogy csak megtért gyermeket mentsen, az kihátrált mögüle, ám ő így is folytatta a küldetését. Az embermentő feladatának híre eljutott a Nemzetközi Vöröskereszthez is, amelynek a támogatásával vihette tovább a tervét. Ez talán adhatott neki némi biztonságérzetet, de így is a saját, illetve a munkatársai életét kockáztatta a gyermekekért.

A befogadott gyermekek között voltak üldözött zsidók, fronton harcoló katonák gyermekei és földönfutóvá lett parasztok is. Összesen harminckét otthonban tudott menedéket nyújtani közel 1600 gyermek és 500 felnőtt ember számára.

A háború végén sok gyermek maradt árván a folyamatos harcok és szörnyű életkörülmények miatt. Amikor a harcok véget értek, a sok ilyen helyzetű gyermek nem kapott állami otthoni elhelyezést. Többekből lett utcai csavargó, akik bandába verődve járták az országot.

Sztehlo gyakran említette, hogy ha túlélik a háborút, akkor gyermekállamot alapít az árváknak. Viszont ekkor határozott úgy, hogy valóban megvalósítja ezt. Ekkor hozta létre a Pax Szociális Alapítványt, amellyel az elárvult gyermekeket vitte maga köré.

Márciusban történt, hogy Weiss Manfréd báró egyik rokona felajánlotta a zugligeti villáikat a menekülteknek. A kisebbek a Fecskefészekre keresztelt épületbe kerültek, a nagyobbak pedig a Farkastanyára költöztek. Eleinte a két helyszínen csak fiúk lakhattak, a lányokat a közeli Leányvárban helyezték el. Ezek az épületek alkották közösen a Pax-Zugligeti Gyermekotthont. A létszám 700 és 800 fő között mozgott. A helyszínt 1945 szeptemberében nevezték el Gaudiopolis-nak, ami görögül Örömvárost jelent.

Ebben az államban demokrácia uralkodott, a szó legnemesebb értelmében. Önkormányzati testület kormányzott, volt miniszterelnöke és voltak miniszterei is, akiket szabad és titkos választásokon a lakók választottak maguk közül. Minden lakónak volt állampolgársági könyve. Saját törvénnyel, rendőrséggel és pénznemmel rendelkeztek. 

Az intézményen belül saját iskolát, könyvtárat, gyümölcsöst és sportpályát is építettek. Valamint különböző műhelyeket is, ahol naponta dolgoztak a gyerekek. Mindenki saját maga választhatott hivatást, ám a közösségért való munka kötelező volt.

Az első államfő Szőke Balázs lett, a miniszterelnök pedig Keveházi László. Ez utóbbi azért is volt példaértékű, mert az ő apja aktívan részt vett a zsidóüldözésben. Ahogy Gaudiopolis egyik jelmondatában is elhangzott: „itt a jövőt építjük, ahol nem engedünk a múltnak utat törni". Sztehlo Gábor tiszteletbeli elnöke lett Gaudiopolis-nak, ám sosem avatkozott be annak működésébe. A célja az volt, hogy önállóságra és önismeretre tanítsa a fiatalokat. A várost nem támogatta az egyház és az állam sem.

Végül a köztársaság 1950. január 7-én szűnt meg, amikor a Rákosi rendszer azt államosította. Sztehlo Gábor 1972-ben, két évvel halála előtt megkapta a Világ Igaza címet. Egyes források szerint halálakor éppen az általa megmentett gyermekek leveleit olvasta.

A lakók közül többen is ismertek lettek felnőttkorukra: Horváth János riporter, Sárközi Mátyás író és Horváth Ádám filmrendező (Molnár Ferenc unokái), valamint az első miniszterelnök Keveházi Lászlóból pedig evangélikus lelkész lett. Az egykori gyerekek, hogy hűek legyenek a szellemi hagyatékához, 1990-ben létrehozták a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt, amelynek célja, hogy segítséget nyújtson az államilag gondozott fiataloknak.

Andrási Andor az MTA munkatársa és szintén egykori lakó, 2019-ben írta meg a Sztehlo - gyerekek voltunk című könyvét, ahol egykori társait megszólítva meséli el a gyermekállam történetét.

Hogy mit tanít nekünk ez a történet?

Szerintem egyszerre példa az emberségre, különösen egy olyan időszakból, amikor az embertelenség uralkodott. Másrészt felnyitja a szemünket, hogy igen, lehet máshogyan is gondolkodnunk az oktatásról, mint ahogyan azt a mi rendszerünkben megszoktuk. Azt hiszem valahol kötelességük ápolni és fenntartani az emlékezetét és szellemiségét annak az otthonnak, amely új utat mutatott a gyermeknevelésben.