Beregsurány községébe látogattunk.

Még május elején jelent meg „Elég a háborúból!” címmel egy videó a Mozaik Kör felületein, amelyben az Ukrajna területén zajló háború által okozott borzalmakat megörökítő, sokkoló felvételeken keresztül kívántuk felhívni a figyelmet – nemcsak a szomszédos, hanem – a világ bármely részén dúló fegyveres konfliktusok embertelenségére és értelmetlenségére, valamint a lesújtó, de őszinte valóságra.

A hónapok múlásával aztán – természetesen nem teljesen függetlenül az orosz-ukrán konfliktus elhúzódásától – egyre erőteljesebben fogalmazódott meg bennem, hogy a média által közvetített információk minél szélesebb körű megismerése mellett szükség van arra is, hogy közvetlen, első kézből származó tapasztalatot szerezzünk a szomszédos háborút illetően. Így született meg az elhatározás, hogy látogassunk el a magyar-ukrán határon lévő beregsurányi menekültpontra, ahol lehetőségünk nyílhat önkéntesekkel és menekültekkel is beszélgetni.

AZ ELŐKÉSZÜLETEK

A projekt megvalósítása érdekében felhívtam néhány Mozaikos társamat, hogy segítségüket kérjem, akik egytől-egyig, szívesen vállalták a feladatot. A Dálnoki Dorottya, Nagy Gergely, Szabó Balázs, valamint jómagam alkotta csapattal hamar nekiláttunk a munkának, ami főként a menekültponton való forgatás, illetve az azt megelőző belsős, házon belüli adománygyűjtés megszervezéséből állt.

A beregsurányi segélypontot a Magyar Máltai Szeretetszolgálat létesítette a háború kitörésével szinte egy időben és azóta is üzemelteti a beregsurányi önkormányzat közreműködésével. A szervezet részéről Biró-Sass Nádjával vettem fel, majd tartottam a kapcsolatot, aki minden szükséges információval készséggel ellátott az ottani tartózkodásunkat illetően. Így elmondta, hogy a hét minden napján, a nap 24 órájában készen állnak a menekültek fogadására, noha az utóbbi időben már lényegesen kevesebben érkeznek hozzájuk. Hozzátette, hogy legalább egy tolmács is állandó jelleggel jelen van, aki segít, hogy videóinterjút készítsünk a menekültekkel, ha van erre fogadókészség a részükről. Kérdésemre továbbá tájékoztatott arról is, hogy mely dolgokat érdemes beszerezni az adománygyűjtés keretében.

Időközben összeültünk a csapattal, hogy megbeszéljük, tartalmi szempontból mit szeretnénk bemutatni a segítségpontról a videóban, valamint – technikai oldalról – azt is fixáltuk, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre, és hogy ki, melyiket, illetve hogyan kezelje majd a forgatás során. Emellett néhány egyéb részletet is tisztáztunk, főként az utazást érintően, hiszen a fővárostól és annak környékétől meglehetősen messze van a beregsurányi határátkelő.

Elérkezett végül a nap, amikor útnak indultunk Beregsurány felé, az autó csomagtartójában 4 kartondoboznyi adománnyal. Vittünk tartós élelmiszert (lisztet, tésztát, olajat), tisztálkodáshoz használatos termékeket (sampont, szappant, fogkefét, fogkrémet), különféle édességeket és harapnivalókat (Dörmi piskótaszeletet, táblás csokikat, ropit), és egy dobozban már nem használatos, de még jó állapotnak örvendő plüssállatokat is felajánlottunk.

Ahogy megérkeztünk Beregsurányba (tényleg éppen csak, hogy elhaladtunk a településnevet jelző tábla mellett), felváltva az addigi ködös, szürke, igen komor időjárást, egyik pillanatról a másikra kisütött a Nap, ami az elkövetkezendő órákban így is maradt.

A SZÍVDERÍTŐ BESZÁMOLÓ

A menekültponton Jóni Andrea, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vészhelyzetkezelési munkacsoportjának műszakvezetője fogadott minket, aki április óta teljesít itt szolgálatot.

Első körben ismertette a menekültek fogadásával kapcsolatos eljárásukat. Ennek keretében a határról már jelzik a segélyponton lévőknek, hogy menekültek fognak érkezni, amit egy gyors, alapvető információkra vonatkozó felmérés egészít ki arra vonatkozóan, hogy hányan, milyen állapotban érkeznek, mire van a leginkább, leghamarabb szükségük, és előreláthatólag meddig maradnak majd itt a segítségkérők.

A menekültponton nyújtott szolgáltatások széles kört fednek le, hiszen az olyan operatív, gyakorlati szempontokat szem előtt tartó ellátásoktól, mint a meleg étkezés és a tisztálkodás biztosítása, egészen a lelki segítségnyújtásig terjed. Utóbbi kapcsán Andrea kiemelte, hogy

Emellett természetesen lehetőség van akár több éjszakát is a ponton tölteni, tehát az átmeneti szállás is biztosított. A kisgyermekes családokra külön figyelmet fordítanak. Az önkéntesek különböző programokat szerveznek számukra, például rajzolást, festést, éneklést, továbbá egy jól felszerelt, illetve karbantartott játszótér is várja a megpihenni és egy kis nyugalomra vágyó menekülőket.

Felemelő volt hallani Andreától, amikor arról beszélt, hogy mindenkit szeretettel látnak itt, és tapasztalatai szerint ugyanez igaz a térségre, régióra is. „Mindenki minden segítséget igyekszik megadni” – zárta gondolatait.

A megérkezésünk pillanatában nagyjából fél tucat, Ukrajnából elmenekült, harmadik országbeli állampolgár tartózkodott a ponton. Kísérletet tettünk arra, hogy interjút készíthessünk közülük valakivel, és bár elsőre úgy tűnt, hogy egy menekült bele is egyezett volna úgy, hogy csak a hangját rögzítjük, meggondolta magát a származási országának bosszújától való félelme miatt. Ez a menekültcsoport egyébként rövidesen elhagyta a segítségpontot, egy kisbusz vitte el őket a nyíregyházi vasútállomásra.

A MEGRÁZÓ VALLOMÁS

Egy kárpátaljai magyar azonban rendelkezésünkre állt később, aki a háború kitörését követő napokban menekült át Magyarországra a családjával. (Ahhoz nem járult hozzá, hogy az arcát is felvegyük, ezért a kamerát a lábára irányítottuk és csak a hangját rögzítettük, amit a videóban aztán eltorzítottunk, hogy ne legyen felismerhető ezáltal se.)

Őszintén vallott arról, hogy a háború kitörésének híre, illetve az ennek nyomán az életét egyik napról a másikra felforgató változás mennyire megviselte, hiszen neki és családjának ott kellett hagyniuk mindenüket és itt új életet kezdeniük. Leszögezte, hogy ez a háború nem az ő, nem a magyarság háborúja, ezért aki, amint tehette, elmenekült.

Elmondása szerint jelentős a félelem a kárpátaljai magyarok körében, aminek – mint folytatta – az az alapja, hogy a besorozás miatt valósággal „vadásznak” az ottani emberekre.

Ehhez pedig megvannak a maguk módszerei az ukrán erőknek, mesélte tovább, majd ennek alátámasztása érdekében felelevenített egy történetet, amely szerint egy beregszászi férfit úgy vettek rá, hogy fegyvert fogjon, hogy megfenyegették azzal, hogy „ha nem vonul be önként, akkor gondok lehetnek a feleségével”. Kiemelte, hogy nem egy elszeparált, egyedi esetről van szó, általános, hogy családtagok fenyegetésével vesznek rá embereket, hogy hadba álljanak.

Megrázó volt mindezeket hallani tőle, de tudtuk, hogy nagyon fontos és talán kevésbé ismert információkkal lettünk gazdagabbak. Sok erőt kívántunk neki és megköszöntük, hogy interjút adott nekünk. Elköszöntünk Andreától is, neki is megköszöntük, hogy a rendelkezésünkre állt és hazafelé vettük az irányt.

TAPASZTALAT

Mindenképpen emlékezetes marad a Beregsurányban tett látogatásunk. Egyrészt örülünk, hogy – még akkor is, ha viszonylag szerényen, de – mi is kivehettük a magunk részét a háború elől menekülők megsegítéséből. Másrészt olyan tapasztalatokat gyűjtöttünk az ottani jelenlét és a két beszélgetés által, amiket máshogy nem kaphattunk volna meg.

Másnap állt csak össze, hogy a természet éppen úgy alakította az időjárást, ahogy a két interjút is: a kárpátaljai magyarral folytatott beszélgetés esetében a ködös, szürke és komor időjárási körülmények mutattak önmagukon túl, míg a Beregsurányba való megérkezésünk pillanatában felragyogó Nap – szintén szimbolikusan – a műszakvezető által elmondottak tartalmára kívánt rávilágítani.