Jól emlékszem, mik hangoztak el annál az asztalnál, amelyet azért ültünk körbe még 2018 nyarán, hogy helyi politikai ügyekről beszéljünk, mi, helyiek.

Elhangzott például az a vicc, miszerint: ha 7 magyar ember leül egy asztalhoz és politikáról kezdenek el beszélni, mire felállnak az asztaltól, 8 pártot alapítottak. Vicc a viccben: végül a konkrét esetben csak három párt (egészen pontosan 2 választáson induló civil szervezet és 1 párt ifjúsági szervezetének) megalapítására került sor. De arra is jól emlékszem, milyen fogadtatásban részesültünk, mikor 19 évesen először felemeltük a szavunkat egy helyi – egyébként akkor elég nagy port kavaró – közügyben. Hát, állni kellett a sarat. Nagyon sok sarat.

Akik ismernek, tudják, akik nem, azok számára rögzítem: mindez – bár nem élveztem – egyáltalán nem vette el a kedvemet attól, hogy közügyekkel, politikával foglalkozzak. Sőt, valójában csak megerősített abban a meggyőződésemben, amit mindig is a magaménak tudtam: a közügyek a mi ügyeink, rólunk szólnak, ezért foglalkoznunk kell velük, és ha már kötelességünk van ez iránt, akkor vegyük komolyan és csináljuk a tőlünk telhető legjobban. Mindenesetre nem igazolódott be más, mint amit már korábban is sejtettem:

a jelenlegi politikai tér nem egy kellemes terep azok számára, akik arra várnak, hogy érdemi vitákat, diskurzusokat lehessen lefolytatni.

Hiszen ha politikai témában foglal állást az ember, fel kell készülni arra, hogy hirtelen jön majd valaki, aki elkezdi szétbombázni azt, amit az adott illető elmond vagy leír. Ennek egyébként rengeteg oka van, minden egyes okról külön is írunk majd itt, az Aktuálpolitikai Rovatban, most csak egyet emelnék ki. Ez az ok pedig nem más, mint azon jelenség, amikor a sok millió politikai szakértő közül egyvalaki, többen vagy egy egész tömb megszólal (hozzászólás formájában, vagyis álcázva fröcsög) egy-egy politikai téma kapcsán. Mindezt azért, mert úgy gondolják, hogy ebben vagy abban a kérdésben egyedül csak az ő véleményük a helyes, az elfogadható. A legtöbbjük ilyenkor úgy kíván részt venni egy politikai tematikájú diskurzusban, hogy közben döntőbírót is játszanak – és kivétel nélkül, mindig a maguk javára ítélnek. Elfelejtik, hogy ezen magatartásuk nem vezet sehova. Egymással egy szinten álló felekre van szükség, akik belevaló vitapartnerként tekintenek a másikra. Na, ez vezethet valamerre.

Talán meglepő lehet elsőre, de én egyébként örülök annak, és üdvözlöm, ha valaki elkezdi – ha nem is szétbombázni, de –, valamiképpen megvizsgálni azt, amit valaki elmondott vagy leírt. Ám van egy – és itt szokott megdőlni a dolog – feltétele ennek a vizsgálódásnak, amiből mi, mozaikosok biztosan nem engedünk:

mielőtt válaszreakciót adunk le, ismerjük meg behatóan a másik fél véleményét, mert még az is lehet, hogy egyébként igaza van a másiknak.

Vagy, még, ha nincs is igaza, egyáltalán nem kizárt, hogy sok jó szempontot vetett fel a véleményével, amiket tényleg érdemes fontolóra venni. Mindehhez persze szükség van arra, hogy a másik félre nyitottan, tiszteletteljesen szálljunk bele egy-egy eszmecserébe. Ennek ad teret a Mozaik Kör!

Magyarországon ma hiányzik a megszólalás kultúrája. Nem tudjuk a hangunkat hallatni – és itt nemcsak arra a hiányosságra gondolok, hogy nincs olyan platform, ahol igazán hallatni lehetne a hangunkat, hanem arra is, hogy

sokszor a megszólalás módja a megszólalást valójában beszólássá zülleszti.

Tegyük fel, hogy kezünkben van egy olyan mikrofon, amit mindenki hall és amely mikrofonba bármit elmondhat az ember, amit csak szeretne: vajon tudnánk úgy és olyat mondani, hogy annak foganatja is legyen és ne kelljen szégyenkeznünk, ha visszahallgatjuk, hogy erre sikerült elpazarolni ezt a remek lehetőséget, amit a mikrofon nyújtott?

Egy nap odaállok én is – és biztosra veszem, nem egyedül – ezen mikrofon elé, ha megadatik ennek a lehetősége. De addig kutatnunk, megfigyelnünk kell és minél többet vitatkoznunk és vitatkoznunk. Ennek egyik fő műhelye az Aktuálpolitikai Rovat lesz.

A cikk eredeti megjelenésének dátuma: 2020. október 6.

Kép: Mohai Balázs (MTI)