Mit tegyen a kormány a hajléktalanokkal? Hogyan szabályozza azt? Kell-e egyáltalán szabályozni? Hogyan viszonyuljon a társadalom az utcán élő emberekhez? Lenézze őket? Leköpje, megalázza őket? Vagy annál inkább segítse és támogassa azok reintegrációját a társadalom normális életébe? A Mozaik Kör aktuálpolitikai rovatában erre keressük ma a válaszokat.
Bizonyára mindenki találkozott már mindennapjait az utcán töltő, munkanélküli, hajléktalan emberekkel. Valaki csak fekszik, bámul maga elé, vannak mutatványosok, énekesek, zenészek, akik ezzel próbálják megkeresni a napi betevőt, illetve van, aki csak szimplán leszólítja az arra járókat némi apróért. A kérdés az: ennek tényleg így kell mennie? Ez rendben van így? A hajléktalanság ennyire szerves része a társadalomnak?
Magyarországon többszöri, alkotmányellenesnek ítélt kísérlet után, 2018-ban szabálysértéssé nyilvánították a közterületi hajléktalanságot. Ez a szabály az Alaptörvény XIII. cikk (3) bekezdésében foglal helyet, amely szó szerint így szól: ,,Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.”. Amint látjuk a normaszövegen az elég nyitott, nincs konkrétan meghatározva mi számít életvitelszerű tartózkodásnak: le lehet ülni a kőre? Lehet ott enni vagy azt már nem? Lehet ott aludni? Ez számomra némi aggályt szül.
Felmerül a kérdés, hogy ha már közterületen nem lehet ,,élni”, akkor hova mehet az, akinek valamilyen oknál fogva nem maradt fedél a feje fölött? Budapesten télen, a krízisidőszakban melegedők állnak rendelkezésre a hajléktalan emberek számára, ahol álláskeresés céljából és lakhatási ügyben internet és számítógép használatával is segítik őket. Léteznek továbbá különböző hajléktalanellátó rendszerek, ilyenek a nappali melegedők, átmeneti szállások, hajléktalanok otthona. Bár pontos adatok nem hozzáférhetők, becslések szerint háromszor annyi hajléktalan ember él az országban, mint amennyi férőhely van a menhelyeken.
És mi a helyzet az EU-ban? Az Európai Parlamenti képviselők november 24-én elfogadott állásfoglalásukban (amely természetesen még semmilyen jogi kötőerővel nem rendelkezik) konkrét lépéseket javasolnak és felszólítják az EU-t és tagállamait, hogy 2030-ig számolják fel a hajléktalanságot. Támogatják egy keretrendszer kidolgozását a nemzeti stratégiák harmonizációért, és utasítják a tagállamokat, hogy dekriminalizálják a hajléktalanságot, és mozgósítsanak komoly összegeket a probléma kezelésére. Sokféle elmélet alakult ki az évek során a hajléktalanság kezelésére. Vannak olyanok, akik magát a hajléktalanság létezését tagadják, szőnyeg alá akarják söpörni a problémát, mások azt állítják: a lakhatásnak mindenki alapjogának kéne legyen. A legtöbb embernek azonban az a meggyőződése, hogy minden jó így, ahogy van.
Az, hogy a hajléktalanság létezik és kezelni kell szerintem nem kérdés és mindenki látja, aki csak kilép az utcára és egy kicsit is elfogulatlan. Az az elmélet – amelyet már az Európai Parlament is oszt – miszerint a lakhatás mindenki alapjoga kell, hogy legyen szerintem aggályos, nem kerülhet bele az Alaptörvénybe. Erre az elméletre készítettem egy tipizálást a hajléktalanokról. E szerint vannak azok a hajléktalanok, akik valamilyen oknál fogva belecsöppentek és ki szeretnének törni belőle, vannak azok, akiket szintén belesodort az élet és egyszerűen belefáradtak már az egészbe és nem szeretnének tenni elenne, megszokták már ezt az életmódot és vannak, akik már egész kicsi koruk óta úgy szocializálódtak, úgy nevelkedtek, hogy bizonytalanság, napról napra élés jellemezte az életüket, majd felnőtt korukra az utca embereivé válnak, isznak, drogoznak, lopnak és deviáns, közösségellenes viselkedést tanúsítanak életvezetésük során. Nekik tudat alatt ez jelenti a ,,normális életet”. Ebből következtetve, ha a fenti elmélet életbe lépne, akkor mit tenne az állam az utóbbi ,,hajléktalan típussal”? Hogyan biztosítaná számukra a lakhatást, amikor ők maguk élvezik az utcán való kóborlást? Az ilyen típusú embereknek, ha hétfőn oda adnánk másfél millió forint készpénzt, illetve a nevükre egy lakást, már a hétvégére földönfutók lennének, mert képtelenek a normális döntések meghozatalára, csak a rövid távú élvezetekre és a mára tudnak gondolni, nem foglalkozva azzal mi lesz holnap vagy mi lesz tíz év múlva. Számukra valami más megoldás kell, valami amelyet már egész kicsi korban el kell kezdeni építeni.
Azt, hogy hogyan kéne a kérdést szabályozni, még magam sem tudom, vannak elképzeléseim, de csak elképzelések. Az biztos, hogy ami ma van az tarthatatlan. Nem jó példát mutatunk a fiataloknak, nem kapnak megfelelő utcaképet. Több anyagi forrást kell mozgósítania az államnak a probléma kezelésére. Több férőhely kell, több szociális akció, ételosztás, jótékonykodás, álláskereső workshopok, illetve az egész hajléktalanság kezelésének sokkal személyre szabottabbnak kell lennie, ugyanis minden típushoz máshogy kell hozzáállni.
Ami a társadalmat illeti: ne vessük meg őket, ne dobáljuk meg őket, ne nevessünk rajtuk. Bíztatok mindenkit az adakozásra. Ha van egy kis apród, add oda jó szívvel, hidd el, majd vissza fogod kapni az élettől…
A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2021. április 21.
Kép: pixabay.com
