Mint minden új művelődéstörténeti, kultúrtörténeti korszak, úgy a reneszánsz is meghatározó volt az élet minden területe, így a képzőművészet, építészet, zeneművészet, filozófia, s ennek hatására a politika és társadalom szempontjából egyaránt.
Mint minden új művelődéstörténeti, kultúrtörténeti korszak, úgy a reneszánsz is (mely a francia „renaissance” szóból származik, s jelentése „újjászületés”) meghatározó volt az élet minden területe, így a képzőművészet, építészet, zeneművészet, filozófiai elméletek, s ennek hatására a politika és társadalom szempontjából egyaránt.
Na de mi is született újjá a reneszánszban, honnan ered és mik voltak a legfőbb következményei? (Fontos, hogy a témáról mennyiségi keretek miatt csak nagy vonalakban lehet írni.)
A reneszánsz kezdete a XIV. századra tehető és egy Itáliából induló kulturális megmozdulásról van szó. Egyik fontos alapja a polgárság, polgári réteg kialakulása, megerősödése volt, azonban konkrét helyszínt nem lehet megjelölni a művelődéstörténeti kor szempontjából, hiszen különböző helyeken és időben indult útjára. Központjának mégis Firenzét tekintik, ugyanis számos nagyszerű művész tevékenykedett itt, s akiknek művei a reneszánsz magjává váltak, valamint a híres bankár család, a Mediciek irányították és kezdtek városfejlesztésbe, illetve jelentős mértékben támogatták a művészetet is. A reneszánsz szó, mint említettem, újjászületést jelent, s ezen újjászületés nem vonatkozott másra, mint az ókorra. Mint amint azt tudni illik, az ókor virágzását, az ókor racionalizmusát felváltotta a középkor, amely gyakran közel sem nevezhető racionalistának. Az ész, az értelem helyett a vallási fanatizmusba fordultak és az egyháznak soha nem látott beleszólása volt mind a politikába, mind a társadalmi életbe. A reneszánsz célja azonban az volt, hogy megpróbáljon visszatérni az ókori gyökerekhez.
Firenze rövid időn belül a kultúra központjává vált, itt tevékenykedett Dante, Boccaccio, Petrarca, Botticelli, Brunelleschi, Michelangelo, Donatello,vagy Machiavelli is. Firenze felemelkedése hamar terjedt a környező városállamokban is, így amikor a XV. század közepén Francesco Sforza került Milánó élére, rohamosan a művészet, illetve a tudás központjává tette, Velence pedig szintén a kultúra, különösen az építészet csodájává vált. Rómában V. Miklós pápa hozott érdemi változást, a Sixtus-kápolna megépítése is hozzá köthető.
A művészet, a politikai harcok mellett megjelent egy, a mai napig nagyon fontos elméleti irányzat, a humanizmus. A humanizmus, mint ahogy azt már a neve is elárulja, középpontjában az ember áll. A gondolkodni képes, értelemmel rendelkező ember. Ez a filozófiai irány a korábbi istenközpontúsághoz képest nagy változást jelentett a kor szellemének. Fontossága egyrészt abban áll, hogy az evilági életre helyzete a hangsúlyt, s így a vallás által hirdetett túlvilági életre való törekvés valamelyest háttérbe szorult.
A humanizmus kiindulópontja, hogy az embernek vannak olyan, egyedül csak rá jellemző képességei, amelyeknek a produktumai, melyek nem vethetők az elfogadott tudományos magyarázatok objektív elemzéseinek alá (ezalatt a történelmi múltra, a gazdasági jelenségekre, a közös irodalomra
- ennél a pontnál fontosnak tartom megemlíteni, hogy az olasz nyelv atyjának Dante-t szokták tekinteni, hiszen a korábbi latin művészeti nyelv helyett olasz nyelvet használt, például szonettjeinek, vagy az Isteni színjáték megírásakor - kell gondolni). Emellett gnoszeológiailag (a filozófiának az emberi megismerés lehetőségeit, korlátait, forrásait, feltételeit kutató tudomány) az emberre úgy, mint individuumra utalnak, amely mindezek szerint az ismeret valódi forrása. Politika szempontjából a cselekvő embert hangsúlyozták, aki a történelem és a világi folyamatok alakulás irányítója.
A humanizmus valláshoz fűződő viszonyáról Francesco Guicciardini, történetíró írt meglehetősen fontos gondolatokat:
Senkiben sem kelt nagyobb idegenkedést, mint bennem a papok becsvágya, kapzsisága és kicsapongása, azért is, mert ezeknek a bűnöknek a mindegyike gyűlöletes, de azért is, mert egyikük is vagy valamennyiük is kevéssé illik egy olyan emberhez, aki azt vallja magáról, hogy Istentől különösen függő rendhez tartoznak, leginkább pedig azért, mert ezek a bűnök egymással annyira ellentétesek, hogy együtt csak egészen különös egyénekben fordulnak elő. Mindazonáltal az az állás, amelyet több pápánál is elfoglaltam, arra kényszerített, hogy magam haszna érdekében a pápák nagyságát kívánjam. Ha ez nincsen, Luther Mártont úgy szerettem volna, mint önmagam, nem azért, hogy szabaduljak azoktól a törvényektől, amelyeket a kereszténység úgy, ahogyan közönségesen magyarázzák és értik, reánk rak, hanem, hogy a gonosztevőknek azt a seregét az őket megillető határok közé utasítva lássam úgy, hogy büntetlenül, hatalmuktól megfosztva keljen élniük.
Jacob Burckhardt: A reneszánsz Itáliában, VI. rész, 2. fejezet
Ebből kitűnik, hogy a humanizmus nem tekinthető feltétlen ateista ideológiának, ugyanakkor az Egyház, az elveikkel ellentétes magatartásai jogos és velős kritikát érdemeltek. Sőt, Rotterdami Erasmus a keresztény filozófia és a humanizmus összekapcsolását szerette volna létrehozni. A humanizmus egyik legjelentősebb alakja Petrarca volt, akit a humanizmus alapítójának is tartani szokásos. Az embert saját döntés, valamint a gondolkodás képességével rendelkező racionális és érző lénynek tekintette. Petrarca ezen gondolata nem egyezett a katolikus egyház gondolatával, ugyanis számukra a lélek volt a legfőbb valóság. A humanizmus az embert eredendően jónak látta, a kereszténység pedig eredendő bűnről és annak megváltásáról szól.
A politika szempontjából említésre méltó személy Niccolò Machiavelli, akinek legfőbb munkája a „A fejedelem” („Il principe”). A fejedelem meghatározza a kor, s ugyanakkor későbbi korok politikai mentalitását is. Machiavelli művében meghatározta a jog- és államfilozófiáját, mely a mai napig vitatott. Machiavelli nyíltan elveti az isten kegyelméből való uralkodás középkori tanítását, s szerinte egy államot a realitásokat figyelembe véve, a vágyakat és célokat, ugyanakkor a fogyatékosságokat és hibákat együtt, mérlegelve kell és szabad csak kormányozni. Mindez kiindulópontjává vált, és a mai napig azzal a szólással szokás emlegetni a „machiavellizmust’, hogy „a cél szentesíti az eszközt’, ugyanakkor véleményem szerint ez egy lesarkasított módja Machiavelli művének értelmezésének.
Siena utcáin sétálva akarva-akaratlanul eszembe jut, hogy a város központját alkotó épületek évszázadok óta itt állnak, s nagyszerű érzés azon a Piazza del Campon nézni a jelenlévőket, ami a XIII. században vált a város piacterévé. Ugyanakkor az épületek mellett fontos mérlegeljük azt is, hogy nem csak az épületek hordoznak magukban mai napig meghatározó értékekett, hanem azok az elméletek is, így a humanizmus is, amelyek ebből az időből származnak. Jelen emberi mivoltunkat a történeti hátterünk határozza meg. Klisés kifejezéssel élve (amely számomra érzelmi kötődéssel is bír): „Historia est magistra vitae”.
Az írásom célja elsődlegesen az, hogy próbáljuk meg felfedezni a jelenben élő sötét középkort és akarjuk megváltoztatni azt racionalitáson alapuló, emberi értéket figyelembe vevő reneszánszra. Lássuk meg, hogy a művészet támogatása igenis fontos, vagy, hogy a diktatórikus eszközök használata nem jelent egyet a diktatúrával. A napjainkat meghatározó fanatizmus és sötétség mögött elképzelhető, hogy olyan eredendő jó áll, amit csak a sötétség vakít el, s egyedül egy gyufát kellene találnunk, hogy fényt gyújtsunk magunk előtt.
Ugyanakkor a reneszánsz pozitivitásait hajszolnunk sem szabad, viszont mindennapjaink során lássuk meg azt, hogy a hibákból lehet tanulni is, ezért akarjunk minél többet tudni és tapasztalni, annak érdekében, hogy a későbbi korok számára ne maradjon bevett szófordulat „a történelem ismétli önmagát” kifejezés, hiszen valakinek el kell kezdenie változtatni (mindezt a reneszánsz fényében mondva).
Végül úgy vélem, hogy a magaskultúra (amelynek meghatározására lehetne még egy bejegyzést írni) nem egy kiváltságos csoporté, hanem mindenkié, csak az igényen szükséges változtatni. Márai Sándorral élve:
Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztolj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke, vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck, vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomat tükrében Brueghel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét, vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, mely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele, mindennap, ahogy lélegzik az ember.
Ha csak egy valaki megnéz az írás hatására a következő héten minden nap egy Dürer-metszetet, vagy Brunelleschi által tervezett épületet, avagy meghallgat egy Palestrina, Bakfark Bálint, vagy Orlando di Lasso darabot, akkor volt értelme megírni és közzétenni ezt.
A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2021. március 10.
Kép: pixabay.com
