Mindenki kivétel nélkül a társadalom része. A gyógypedagógia a sérült embereket, családjukat szolgálja és ez nemcsak az oktatásra, hanem a teljes életre kiterjed. Bölcsőtől a sírig.

Ha a várandósság során nem tipikus fejlődést tapasztalnak az orvosok, már onnantól megjelenhet gyógypedagógus. A Down Alapítvány például sorstárs segítő programmal próbál elérni az ilyen krízis helyzetbe jutó szülőkhöz, hogy a már ezen átesett, down-babát nevelő szülőtársaikkal tudjanak mindent átbeszélni. Sajnos azonban másfajta fogyatékosság esetén nem ez az általános gyakorlat, ami az egészségügyi rendszerünk hiányosságaiból is fakad. 

Az az út, amit egy fogyatékos személy végig jár élete során (jó esetben a családjával) alapjaiban másabb, hisz a kicsi fejlesztéseken veszt részt, járulékos sérülések esetén kórházi kezeléseket kap, más ún. szegregált iskolába járhat. Ezzel karöltve pedig az az állítás is tökéletesen helytálló, hogy ugyanolyan élete van, mint bárki másnak. Ugyanazokon a mérföldköveken halad: családi fészek, óvoda, iskola, művészet, szárnypróbálgatások különböző területeken, szerelem. Még szerettem volna tovább sorolni: munka, utazás, szexuális élet, házasság, gyerekek… Ám utóbbiakat már nem merem kijelenteni. Mindez sokaknak képességeikből adódóan lehetséges lenne, ha hagynánk, de nem hagyjuk. Sajnos a jelen társadalmi berendezkedés ezeket valójában nem teszi lehetővé vagy nem kellő mértékben. Vannak emberek, akik elutasítással állnak a kérdéshez. Ám úgy gondolom, hogy a legtöbb ember számára ezek a problémák láthatatlanok. 

A margóra nem írunk 

A társadalom peremére szorult (szorított?) embereket szokták marginalizáltaknak nevezni, szimbolikusan: a lap szélén elhelyezkedő. Az esztétikai elvárásoknak megfelelő gyöngybetűktől jó távol vannak, a szemek sarkában. Ők a kisebbség, fogyatékos emberek, romák, hátrányos helyzetűek, nők…

Ahogy nemet mondunk saját magunkban felbukkanó érzésekre, belőlünk kiinduló eseményekre, úgy figyelhető meg ez az elfojtás és tagadás nagyléptékben a társadalmi életben egymás iránt. Az elutasítás abból fakad, ha rossznak ítélünk valamit, mégpedig azt, amit valójában nem is ismerünk. A normálistól, megszokottól eltérőtől gyakran viszolygunk. Megijedni szabad, ám amíg szembe nem nézünk megannyi kis részünkkel – kicsiben magunkban, nagyban az emberek sokféleségével- addig ennek az ellenállásnak az energiája, mint a mágnes taszítása úgy dolgozik majd az életünkben bennünk és ellenünk. 

A középkorban tornyokba zárták az értelmileg akadályozott vagy pszichiátriai nehézségekkel küzdő embereket, néha mutogatták őket. Franciaországban az 1800-as évek körül a Bicetre intézmény és a Salpetriere intézményben indultak meg pozitív változások, például, hogy ne vasláncokkal legyenek lekötözve, hanem bőrszíjakkal, mert az kevésbé tesz fizikailag kárt bennük. Egykor ezt tartották normának az egyenlő értékű embertársainkat illetően. Ez a beidegződés jut eszembe, amikor elfordulnak az utcán. Ez az elzárás él tovább, amikor az egyetemes tervezés, a fizikai és az információs akadálymentesítés nem valósul meg. Hisz a mozgássérült fiatal nem tud egyetemre járni, ha a MÁV egy évre X és Y állomások között felújításokat végez és a pótbuszok nem alacsonypadlósak (konkrét eset az ismerősi körömből). Hisz az autista kislány édesanyjának magán úton kell orvoshoz forduljon, mert a kórházban nincs idő folyamatábrákkal türelmesen elmagyarázni mi fog történni. Hisz a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek a szegregált intézményekben és otthonaikban töltik a napokat, a hétvégéket és az ünnepeket. A közösségi életnek pedig nem részei, a többség a létezésükről sem tud. Sokáig lehetne sorolni, de az biztos, hogy Nirje normalizációs elve (normális élet MINDENKINEK) napjainkban sem érvényesül általánosan.

Az utazáshoz szükséges utak stb. kiépítése mindenki javára készül, tehát az, hogy milyen legyen egy közös döntés kéne legyen. Úgy kell csinálni, hogy mindenkinek használható legyen. Ezt jelenti az egyetemes tervezés – nem csak közlekedésben. A lépcsős videó egy kézzelfogható példa, ám kérem, hogy gondolkodjunk szélesebb körben. Amikor döntést hozunk, gondoljunk arra, hogy egy társadalom részei vagyunk, ahol a Te, ugyanolyan fontos, mint az Én. Ahol Te és Ő azt mondja magáról: Én. Mindenki én. Mind-Én-s-Ég. A Jó Isten ölében ülünk mindannyian, és ilyen szemmel nézve nincs különbség közöttünk.

A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2020. november 10.

Kép: pixabay.com