Talán még a Lumière fivérek sem gondolták a századforduló hajnalán azt, hogy találmányuk milyen jelentős mértékben meghatározó pontja lesz nemcsak a társadalmi és politikai életnek, de magának a művészetnek egyaránt.
1895 óta a filmezés számos állomáson állt már meg és hajtott tovább. Többek közt az első ilyen fontosabb volt az 1920-as évek elején a filmművészetben is megjelenő expresszionizmus, amely az első olyan korszak volt a filmtörténelemben, amikor már nem elsősorban az irodalmi hatások voltak dominánsak a filmekben. Mint ahogy azt az expresszionizmus szó is kifejezi elsősorban az érzelmek kivetülése, a belső világ érzékeltetése és felerősítése volt a cél a külső világ megjelenítésében. A filmezés rohamosan fejlődött és vált a kultúra magjává, a művészet középpontjává azáltal, hogy nem pusztán szöveget olvas az ember – mint a könyvek esetében –, hanem mellette képi világot is kapunk. Fontos, hogy amellett, hogy értéket ad át egy-egy mozgóképi jelenet, egyben szórakoztat is, amely a tömegkultúrába való beszivárgással elképesztően erős társadalomformáló jelentőséggel is bír. Meghatározó pontja ennek tekintetében a pogrom megjelenése a filmezés területén – elsősorban a náci Németországban volt kiemelkedő hatása. A legfontosabb állomásnak mégis Hollywood térnyerését tekinthetjük – ami már az 1910-es években megindult – hiszen Hollywood kezdte el indusztrializálni a filmezést, méghozzá olyannyira, hogy napjainkra ezen irányvonal vált kvázi egyeduralkodóvá. Ez az irányvonal a hosszú utat, a számtalan állomást követően, végezetül azt eredményezte, hogy a CGI korában sokkal kevésbé számítanak az érzelmek, az önkifejezés, sokkal inkább a látványosság, a kápráztatás, a giccsesség került előtérbe. Persze hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a kápráztatás most vált volna fontossá, hiszen az emberi jellem mindig is igényelte az ilyesfajta ingereket – gondoljunk akár az ókori cirkuszokra, akár a bűvészet színpadi műfajjá lépésre –, ugyanakkor nem szabad elfelejteni ezek súlyosságát sem. A filmezés súlyát tekintve a művészet más talaján mozog, mint az említett példák, így nem lehet összeegyeztetni sem őket egymással. A filmezés valamilyen mélyebb tartalmat és értéket ad át a nézőnek. Egy jó film esetén más emberként lépsz ki a moziból, mint amilyenként bementél.
A tömegkultúrává fejlődés fontos elemként jelenik meg, hiszen, mint ahogy azt említettem, a film erős társadalomformáló erővel bír. Az érzelmek a látványosság által történő háttérbe szorításával valamelyest az emberiségben is érzelem-redukáló hatást keltett, avagy eltorzította azokat, s ezáltal magát az emberi jellemet is befolyásolja. Ma, az emberek túlnyomó többsége, ha mozira gondol, akkor nem a hagyományos, utcai beülős mozi jut eszébe, ahová a film megtekintéséért megy – ma ezeket nem mellesleg összefoglalva művész moziknak hívunk, amely kifejezés miatt még kisebb réteget sikerül megfogniuk az üzemeltetőknek –, hanem a Cinema City által generált látványhalmazt, ami a fényes LED csíkokban, monumentális enteriőrben és a popcorn-zabálásban maximalizálódik. Ehhez hozzátársítják a Marvel által nyújtott „mellékszolgáltatást”, a 3D-s cselekménynélküliséget, amit a New York utcáin történő milliárdos károkozás kárpótol.
Ez a jellemtelenség nemcsak a mozi, mint létesítmény területén jelenik meg, hanem magának a produkciónak az értékelésében is. Ahogy gondolni szokás: az Oscar a filmezés csúcsa. Valójában az Oscar-díj már nagyon rég elvesztette értékteremtő jellegét, mára már csak a tartalomtól lecsupaszított vörös szőnyeg, giccsesség és agyonárazott ruhák maradtak meg. Az Oscar egy politika által vezérelt, tartalommentes külsőséggé vált, aminek destruktív hatása egyre inkább megjelenik a társadalomban is. Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia ahelyett, hogy ezen tendenciát javítaná, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a radikális liberalizmus által eltorzított pc sötét rengetegében. Mindezzel arra a tényre kívánok utalni, hogy 2024-től csak azok a filmek kaphatnak Oscar-díjat a „legjobb film” kategóriában, amelyeknél a stáb tagjai és a film szereplői között is szerepelnek különböző kisebbségek. Pontosabban jelöléshez a filmnek „a következő négy kritériumból kell kettőt teljesítenie:
(A filmvásznon) a film szereplői között legyen legalább egy főszereplő vagy jelentős mellékszereplő, aki valamilyen faji/etnikai kisebbségből származik; vagy
a szereplők legalább 30 százaléka két „alulreprezentált” kisebbségből származik; vagy
a film témája, központi története egy ilyen kisebbség valamilyen ügyével foglalkozik.
(A gyártási munkálatok során) a film készítői között legalább két vezető szerepben alulreprezentált csoportokból érkező emberek dolgoztak (legalább egyikük faji vagy etnikai kisebbséget képvisel); vagy
legalább hat másik stábtag tartozik faji/etnikai kisebbséghez, vagy
a stáb 30 százaléka valamelyik alulreprezentált kisebbségi csoport tagja.
De a gyakornokok, tanoncok (3) és a filmek marketinges/kommunikációs stábjának (4) kiválasztásánál is ilyen sokszínűségi kritériumoknak kell érvényesülnie. Alulreprezentált kisebbségként tekint az akadémia a nőkre, a színes bőrű emberekre, az LMBTQ-emberekre, és a fogyatékossággal élő emberekre.”
Mindez egyértelműen alátámasztja állításomat, hogy az értékek és egyben az értékelések is háttérbe szorulnak, helyette a pc-nek és a küllemnek való megfelelés egyedül az, ami befolyásoló tényező. Az Oscar 2024-től már nem tagadja, hogy nem áll szándékában objektívan értékelni a produktumokat, hanem teljes mértékben a nemzetközi politikai nyomás és politikai irányvonal alá helyezi magát. A liberalizmus szélsőségessé válásával feltámadt az igény, hogy a vezető szolgáltatást nyújtók és a multinacionális cégek is kiálljanak egy eszme, vagy gondolat mellett, ha az nemzetközivé erősödik, ezt pedig az érdekelt felek előszeretettel ki is szolgálják a marketing és a profitmaximalizálás érdekében. Így működik a fogyasztói társadalom. Első a profit, a divat, aztán esetleg elkezdhetünk vitatkozni azon is, hogy egyébként a gondolat, ami mellett kiálltunk vajon egyezik-e a sajátunkkal. Liberális gondolkodásúként úgy vélem, hogy a liberalizmus különböző problémák kompenzálása érdekében történő elfajulása a társadalmi harmóniát és összhangot egyre inkább ellehetetleníti, helyette egy nagy szakadékot váj a két egymásnak szegülő fél között.
Ezek a radikális sajátosságok eredményezik a társadalmi diszfunkcionalitást és a filmekre visszakanyarodva pedig azt, hogy a filmművészet és a filmipar két teljesen különböző fogalom, két különböző, ellentétes oldalként jelenik meg. Egy harc egymás közt, amiben a filmipar jött ki majdnem egyhangú győztesként. A társadalomnevelő hatása a filmezésnek ugyan megmaradt, azonban az alkalmatlan kezekbe került. A filmművészet haldoklik, a filmipar virágzik. Az emberek menekülnek a racionalitás és a gondolkodás elől, egyenesen a fényűzés és a tartalomnélküliség éles karmai közé rohanva.
A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2020. december 11.
Kép: bixabay.com
