Még a legelején szeretném mindenki számára leszögezni: jelen írásom célja nem a kákán való csomókeresés. Mindösszesen egy olyan plusz szempontot szeretnék ismertetni, amely merőben máshonnan, merőben máshogy közelíti meg a lentebb kifejtett témát.

Ahogy nem célja az írásomnak az sem, hogy az egyébként általam is elismert közösségi összefogás nyomán megszületett végeredményt ócsároljam. Még akkor is így van ez, ha a többségi vélekedés (mainstream) szöges ellentétét készülök megfogalmazni. És azért teszem ezt, mert akik ezzel, az árral szembemenő véleménnyel bírnak, úgy látom, nem hallatják eléggé a hangjukat. Pedig érdemes lenne.

Az albertirsai vonatállomás aluljárójának kifestéséről van szó. A művelet elvégzése előtt olyan volt az aluljáró, mint a legtöbb helyen: agyongraffitizett, obszcén, olykor viszont nagyon ötletes szövegekkel telefirkált és rettentő koszos. Most pedig színes-szagos virágokkal, pillangókkal, szívekkel és különböző motivációs feliratokkal kipingált az aluljáró. És rettentő koszos.

Nem kerülgetem: művivé tették a való világot. Őszintétlenné alakították azt, ami mindig is könyörtelen kifejezője volt a valóságnak.

Példákon keresztül, hogy mire gondolok: az ikonikus „morning sucks, eh?” helyett most egy „minden rendben lesz” felirat olvasható az aluljáróban. De ugyanerre a sorsa jutott az „apád megvette, de ne legyél már rá büszke”, az „ez egy kurva mezőnygól”, a „kinek kell a napfény, ha láthatom a mosolyodat”, a „”, az „Attila is our hero” és egy rövidebb, de szintén tartalmas és igényesen kivitelezett „revolution” szöveg is. (A szó „evol” részét visszafelé, piros betűkkel írták fel, nagyon jól nézett ki.) És akkor még nem is szóltam azokról a falakra írt személynevekről, amelyeknek történetük van. Persze igaz, személynevek most is szerepelnek a falakon. A gond csak az, hogy zorall arcok nevei helyett doktornők és doktor urak, képviselő hölgyek és képviselő urak neveivel találkozunk szembe, akik pénzt adtak a festésre.

Ha elvonatkoztatunk a konkrétan idézett példáktól és elvi síkra tereljük az albertirsai aluljáró kifestése mögött meghúzódó dilemmát, akkor a következő kérdés fogalmazódik meg: melyik az előbbre való; a szépség vagy az őszinteség? De ugyanezt a kérdést kicsit kibővítve így is meg lehet fogalmazni: melyik az előbbre való; az őszintétlen szépség vagy az őszinte rútság? Nem akarván senki szájába sem belerágni a választ, annyit azért megjegyzek, én mindig a valósághoz – még akkor is, ha az számomra nem kedves – akartam közelebb lenni.

Nem nyújtom tovább, ennyiből is talán már érthető (de remélem, legalábbis tolerálható) azok álláspontja, akiknek hiányzik a régi aluljáró, az az agyongraffitizett, obszcén, olykor viszont nagyon ötletes szövegekkel telefirkált és rettentő koszos. Álljon itt egy helyi fiatal alkotó, Kolos Balassa „Városom veszti varázsát” című verse, amelyet az aluljáró kipingálása ihletett:

Eufórikus haláltánc

Hova lettek a firkák?

Hát, egyik sincs már

Tündérmesévé varázsolják

Pedig még mindig szutyok Magyarország

A hab a tortán,

Összedarabolják

A szennyet amiben élek

Megint visszatérek!

Még mindig a régi?

Csúnya, de szép is

Kérem az aluljáróm!

Magamba fakultálok

Imádom ezt a szar országot

De hol vannak a firkák?

Itt még mindenki tirpák!

A cikk eredeti megjelenésének dátuma: 2020. november 29.

Kép: mavcsoport.hu