Kapkodtam a lábamat, hogy elérjem a vonatot. Valahogy mindig úgy van, hogy a vonat csak akkor nem késik, mikor igazán tolerálható lenne – legalábbis a késésben lévők által.

Végül időben kiértem. Az aluljáróból kiérve előrébb sétáltam a peronon, egy anyuka és a gyereke mellett álltam meg. Rövidesen egy új típusú, – de még egyszintes – szürke, az oldalán kék-sárga színű, a régi verziójú vonathoz képest tényleg sokkal-sokkal modernebb külsejű, igen formás vonat tűnt fel a horizonton. Valósággal úszott a síneken. 

– Ez a mi vonatunk? – kérdezte a gyerek az anyukájától.

– Nem hiszem... Nem, nem ez lesz a miénk. – kapta válaszul a kisfiú. 

Én is, de azt hiszem, ők is tudták, hogy de, ez a mi vonatunk. A „bizonytalanságukat” az az öröm okozta, amit akkor éreztek, amikor meglátták ezt az finoman úszó gépet. Örültek, hogy ilyennel mehetnek haza, és nem azzal a régi, kék színű, koszos tragaccsal. 

– Elnézést, ez a vonat megáll Ferihegyen? – kérdezte tőlem az anyuka.

– Igen, megáll. – feleltem. 

Elég gyorsan vágtam rá a választ, ráadásul határozottan is, mégis a nő jobbnak látta megkérdezni a kalauzt is. Még mindig a kényelmes hazautazás okozta öröm uralkodott az anyukán és a gyerekén „bizonytalanság” képében, így teljesen megértettem, hogy a kalauztól is hallani akarta az anyuka, hogy ő és a kisfia ma bizony ezzel a vonattal utazhatnak haza, Ferihegyre. 

Felszálltunk a vonatra, az anyuka és a gyerek is természetesen, leültünk, mert hely is volt bőven és immáron együtt úsztunk a síneken azzal a csodagéppel. Egy egyszerű kérdés merült fel bennem, amiért néhány megálló után hosszasan elmosolyodtam. 

– Mi lesz, ha forgalomba helyezik majd az emeletes vonatokat?

A cikk eredeti megjelenésének dátuma: 2020. december 20.

Kép: saját