A szociális ügyek első írásának egy rendkívül fontos, ám annál ritkábban taglalt kérdéskört szánok, amelyben a terjedelmi korlát miatt csak a legrelevánsabb tényekre tudok kitérni.
Egy pályakezdő, tehetséges fiatal jogász szépen lépeget a karrierizmus által determinált létrán egy elismert és híres ügyvédi iroda tagjaként, nevét már, mint lehetséges partnert emlegetik. Nem áll messze a hét számjegyű fizetéstől sem, méghozzá dollárban számolva. Azonban egy bizonyos – általam meg nem nevezett – körülmény hatására kilép ettől a cégtől és másnap elkezd ételt osztani hajléktalanok számára az aluljárókban.
Ezen a történeten lehet hitetlenkedni és mosolyogni, hogy teljességgel nevetséges banalitás, ami senkinek sem jutna eszébe valójában. John Grisham amerikai ügyvéd, író viszont már 1998-ban írásba foglalta vízióját „The Street Lawyer” (magyarul: „Az utca ügyvédje”) címmel, amely a hajléktalanok élethelyzetébe nyújt mélyebb belátást.
Ma Magyarországon a hajléktalanság kérdéskörére a jogalkotó szerint a „2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről” 178/B. §-a a megoldás, amelynek (1) bekezdése szerint: „aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el.” Ugyan télen melegedők állnak a hajléktalanok rendelkezésére Budapesten, mégsem szabad elmenni amellett, hogy – noha pontos adatok nem nyilvánosak - becslések szerint háromszor annyi hajléktalan ember él az országunkban, mint amennyi férőhely van a melegedőkben.
A hajléktalanság elsősorban társadalmi jelenség, hiszen társadalmi viszonyok vezetnek el odáig, hogy többtízezer személy kénytelen akármilyen lakhatás nélkül élni. Mindennek az egyik jelentős indoka a lakásszegénység, mely amellett, hogy nemzetközi szinten mérve túl sokan élnek Magyarországon szegényes komfortú, gyakran egészségre is káros lakásokban, házakban, még jelenti azt is, hogy az átlagos jövedelmekkel – nem is említve az az alattit – önálló lakás megvásárlása, vagy akár még bérlése is igazán nehéz megvalósítani szándékolt terv. A legtöbb munkalehetőséget kínáló Budapesten, valamint egyéb nagyobb városokban szinte lehetetlen ilyen helyzetekben lakást találni. Gyakran előforduló jelenség, hogy váratlan helyzetekben – válás, családtag halála, hitel problémák – sokan nem képesek nem, hogy vásárolni, de még bérelni sem, ezért az utcára kényszerülnek.
A hajléktalanság helyzete és annak megítélése nehéz, provokatív és gyakran indulatos vitákat generáló kérdés Magyarországon. Megválaszolni, hogy kinek a feladata megoldást találni a hajléktalanok helyzetére éppen ezért komplikált és a politikai erők által is inkább kerülendő témakör, így nem történik válaszadás sem. Véleményem szerint az államnak pontosan az volna az egyik legfontosabb feladata, hogy biztosítsa a társadalmi harmónia meglétét kollektívan, valamint lehetővé tegye az individuum számára a közösségben való megélhetést, ezáltal fogni össze az egyes individuumokat egy kollektívává. Ezen ideával lehet nem egyetérteni, de az mindenképpen megemlítésre méltó tény, hogy fogyasztói társadalmunkban személyes, materiális javaink jelentős mértékben meghatározzák a társadalomban betöltött rangunkat. Az, hogy milyen márkájú telefont fogunk a kezünkben, az, hogy milyen logóval ellátott farmernadrágot viselünk, a fogyasztói társadalom perspektívájából determináló abból a szempontból, hogy a bizonyos társadalmi létrának mely fokán kapunk magunknak helyet. A hajléktalanság esetében pedig mi is a legjelentősebb kérdés? Az, hogy mégis kinek lehet kevesebbje annál, mint akinek semmije sincsen? Az, hogy ha valaki hajléktalanná válik általában összetett folyamat eredménye, éppen ezért célszerűtlen akár a társadalom, akár az egyén hibáztatása, helyette a problémára való válasz keresése és a társadalmi tabu helyett a társadalmi diskurzus megteremtése az, ami valamilyen változást eredményezhetne. A kérdés tabu, éppen ezért nem beszélnek róla a politikai erők sem – vagy, ha mégis, akkor a többszöri alkotmányellenesnek ítélés ellenére is szabálysértésnek minősítik magát a hajléktalanságot, mindezt a társadalmi attitűd miatt – így a lakhatást, mint alkotmányos alapjogot egyre távolabb tolják, mint opció. Napjainkban egyre gyakrabban felmerülő kérdés, hogy vajon az internet mikor válik alapjoggá, ám ebben az esetben a kérdés is téves, azon szempontokat figyelembe véve, hogy a lakhatás sem válik azzá, és jelentősebb figyelmet sem fordítanak rá. Ha otthon sincs, akkor hogyan oldhatnánk meg az internetelérést? A kérdések adottak, válaszok pedig nem léteznek.
Ahogyan a hajléktalanság közvetlenül vagy közvetetten mindannyiunk életét érinti – akár csak, ha átsétálunk a Kálvin tér aluljárójában - , mindannyiunk mindennapjaiban megjelenik, éppúgy nagyon fontos volna, hogy ne felejtsük el: a megoldásnak is közös társadalmi ügyünknek kell lennie, közös társadalmi ügynek kell tekintsük. Az, hogy néhányan egyénileg, vagy csekély mennyiségű civil szervezetbe tömörülve elutasítják a hajléktalanság, mint társadalmi probléma tabunak minősítését, az nem fog megoldást eredményezni, mindaddig, míg a többség nem hajlandó beszélni róla.
Mint az élet minden területén, legyen szó politikáról, társadalmi érdekről, elérni kívánt értékről, csak akkor érhetünk el eredményt, ha megteremtjük a diskurzust, a problémát felismerjük és nem szőnyeg alá seperjük, mintha ott sem volna. Úgy gondolom a hajléktalanság egyik, legészszerűbb megoldása az volna, ha a lakhatást alkotmányos joggá emelnék, és mindenkinek lehetősége volna arra, hogy ha szegényes is, de a nullánál magasabb komforttal rendelkező lakásban élhessen. Ám, hogy ez megvalósuljon, társadalmi érdeknek minősülését észre kellene vegyük, majd érdemi párbeszédeket folytatni az ügyről, hogy ezáltal valós problémának, ne pedig szabálysértésnek értékeljék a politikai erők.
A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2020. október 25.
Kép: pixabay.com
