Elsőre jól hangzik, de valóban ez a megoldás?

Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelöltként megfogalmazott követelései közül alig-alig talált meghallgatásra (nemhogy megvalósításra) néhány az ellenzéki térfélen. A roma politikusok ügye azonban kivételt jelent ezalól.

Mint ismert, Márki-Zay kérésének megfelelően az összefogás listájának első harminc (biztos befutó) helyezettje közül hármat cigány származású politikusok tölthettek be. A három jelölt végül Berki Sándor (Párbeszéd), Lőcsei Lajos (Momentum) és Varga Ferenc (Jobbik) lettek. A várakozásoknak megfelelően pedig mindhárman át is vehették a parlamenti mandátumaikat.

Márki-Zay Péter és a hatpárti koalíció is számtalanszor kifejezésre juttatták a kampányidőszak során, hogy a cigányság helyzetének javítása, integrációja kiemelt fontosságú a számukra, amit az említett roma politikusok parlamentbe juttatásával is demonstráltak. Ám én azt gondolom, hogy

a cigányság helyzetének tényleges javítására, integrációjára nem elégséges, de nem is kimondottan hatékony ez a módszer.

Két fő oka van ennek. Ezek egyfelől a kvóták, másfelől az irány, amelyek köré további indokok csoportosíthatóak.

A kvóta-kérdés

1) A kvóták matematikai egyenletként kezelik az embereket és az emberi viszonyokat. Az ellenzék körülbelül negyven-negyvenöt listás hellyel számolt, ebből három biztos befutó helyet roma politikusoknak tartottak fent. De miért pont hármat? Miért nem négyet, és miért nem kettőt vagy akárhányat? A négy már túl sok lett volna, amit a pártok nem támogattak, mert a saját érdekeiket nem szolgálta? A kettő pedig túl kevés lett volna, amit Márki-Zay nem akart, mert a kettő nem elég meggyőző a szándékait illetően? Mindannyian érezzük, hogy ezek igen rossz hangulatú kérdések, ám biztos vagyok benne, hogy mind felmerültek az egyeztetések során. Nekem ezért az az álláspontom, hogy a kívánatos az lenne, ha eleve nem is folyna vita arról, hogy hány roma politikus legyen a parlamentben, hiszen aki alkalmas erre a feladatra, az legyen országgyűlési képviselő, és ez független attól, hogy roma származású vagy nem. Ha például nyolc olyan roma politikus van, aki potens arra, hogy az országgyűlés tagja legyen, akkor legyenek ott mind a nyolcan, ha kevesebb ilyen van, akkor kevesebb. A lényeg, hogy a valós helyzethez igazodjanak a számok, ne pedig a számokhoz igazítsunk egy valósnak látszó helyzetet.

2) A kvóták egy rossz helyzetet konzerválnak. Röviden: látszatmegoldás. Azért vélem így, mert a mai Magyarországon sajnos kevesebb esélye van egy cigány embernek arra, hogy parlamenti képviselő legyen, mint egy nem cigány etnikumú polgártársnak. Ezen a tényen pedig nem változtat az, hogy három roma képviselő most bekerült a törvényhozásba. Sőt, még inkább csak elfedi ezt a tényt. Holott erről a tényről, a magyar valóságról beszélni kell és megoldást is kell találni rá. Olyan megoldást, ami nem csak három cigány ember mandátumáról és nem csak négy évre szól.

3) A kvóták gyakran ellenérzést váltanak ki még a kedvezményezettek körében is. Amennyiben ugyanis a kiválasztás folyamata nem demokratikus, tehát például nem választás útján történik, hanem füstös szobákban hoz döntést egy szűk csoport, a kiválasztott személyek nem nyernek legitimációt. Miért pont ők hárman kerültek fel a listára? Azért, mert ők hárman mutatkoztak a legrátermettebbnek? Vagy talán azért, mert ők voltak a legközelebb ahhoz, hogy rájuk essen a választás? Ha ez utóbbiról van szó (és sajnos én erre látok nagyobb esélyt), akkor ez ráadásul két nagyon rossz üzenetet is magában hordoz. Egyfelől ugyanis azt közvetíti a cigányság felé, hogy ülj közel a tűzhöz, különben nem rád esik a választásunk. Másfelől pedig azt projektálja, hogy hiába vagy már most tehetséges politikus vagy legalábbis benned van ennek a potenciálja, ha nem kerülsz a látókörünkbe, semmire nem mész vele. Összegezve tehát, bár a kvóták egy méltányosabb helyzet elérését célozzák, az esetek túlnyomó részében ezzel ellentétes eredményt érnek el. Éppen ezért

azt lenne érdemes célként kitűzni, hogy egy olyan országban éljünk, amelyben nem kellenek kvóták ahhoz, hogy egy cigány jelölt mandátumot vehessen át az Országházban.

Ezen célkitűzés megvalósítása érdekében pedig további alcélokat is meg kellene határozni, mert az, hogy egy cigány, valamint egy nem cigány állampolgár ugyanakkora eséllyel pályázhasson politikai mandátumra, mindaddig nem valósítható meg, amíg nem találunk megoldást például a mélyszegénység felszámolására, az ebből fakadó egyéb szociális problémákra vagy a többségi társadalom általi elutasítottságra.

Lentről felfelé

1) Gyökeres, valódi változás a romák helyzetét, integrációját illetően csak akkor következhet be, ha ez a változás alulról, a társadalom szöveteit áthatva történik meg. Fordított esetben, tehát amikor ezt a változást a parlamentből kísérlik megindítani, hamar zsákutcába jutunk. Hiszen a parlament összetétele – a természetes lefolyás szerint – a választói akarat leképeződése mentén alakul, nem pedig arról van szó, hogy a már megválasztott képviselők jelölnek ki maguknak társadalmi bázist. Ez utóbbi esetben ugyanis nincs meg a megfelelő – korábban már részletezett – legitimációs kapocs a képviselő és a választó között. A roma társadalom felemelkedése tehát nem kezdődhet máshonnan, csakis lentről, az alapoktól. Ugyanis, ha ez valóban így történik, akkor nemcsak, hogy egy olyan társadalmi működés következhet be, amelyben természetes, hogy kvóták nélkül is bejutnak roma képviselők a parlamentbe. Hanem az is ugyanúgy magától értetődőnek hat, hogy egy munkáltató nem tesz egy cigány munkakereső számára hátrányos különbségtételt csupán a bőrszíne miatt egy középvezetői, de akár egy egyszerű alkalmazotti poszt betöltésének elbírálása során. Ráadásul mindez még időtálló is lesz. Szemléletesen azt is mondhatnánk, hogy egy borzasztóan rossz állapotban lévő utat fel lehet ugyan újítani például kátyúzással, de előbb-utóbb újabb úthibák ütik majd fel a fejüket, mivel korábban mindössze tüneti kezelésre került sor. Ezért az igazi megoldást az jelentené, ha az egész út teljes és alapos renoválásra kerülne.

2) A parlamenti képviselőség számos plusz jogkört ad egy ember kezébe, amivel el lehet érni bizonyos eredményeket, ám a jelen körülmények között egyúttal óriási távolságot is teremt a képviselő és a képviselni kívánt emberek között. Ez a távolság pedig áthidalhatatlan. Nem lehet ugyanis a parlament falai közül, érdemben rálátni a cigányság problémáira. (Számomra például emlékezetes, amikor Donáth Anna két brüsszeli repülőútja közt egy budapesti helyszínen forgatott videót, amelyben a romák gondjairól beszélt. Finoman szólva, nem tűnt túl hitelesnek). Valamennyi parlamenti képviselő vonatkozásában megáll ugyanis, hogy annak érdekében, hogy a roma társadalom helyzete javításának, integrációjának az ügyét hatékonyan képviselje, arra van szükség, hogy az idejének a tetemes részét azon emberek között töltse, akiket képviselni hivatott. Ennek keretében pedig arra van szükség, hogy például gyakran felkeresse az érintett embereket, akár naponta beszélgessen vagy legalább üzenetet váltson velük. Arra van szükség, hogy a környező önkormányzatokkal vagy a környéken működő civil szervezetekkel kapcsolatot tartson, illetve a részükről különböző intézkedések megtételét sürgesse, vagy lobbizzon azokért. Arról nem is beszélve, hogy erre nem egy-két településen, hanem az ország összes pontján lenne szükség. Erre azonban a távolság miatt, amit a parlamenti képviselőség eredményez, kizárólag korlátozottan vagy egyáltalán nincs is lehetősége egy képviselőnek.

Összefoglalva tehát egyfelől arról van szó, hogy

bár a parlamenti színtér fontos szegmense az ország életének, de messze nem a legfontosabb és biztosan nem az egyedüli színtere, ahol szükség van arra, hogy a roma emberek is ugyanúgy, mint bárki más, pozíciót töltsenek be.

Az ország valamennyi színterén szükség van arra, hogy ez az állapot megvalósuljon. Szükség van a leglentebbi és a legmagasabb színtéren is, megtartva a lentről felfelé tartó irányt.

Másfelől

egy (vagy akár három) parlamenti képviselői szék kevés egy ügy felkarolásához. Politikai (akár a mozgalmi vagy a civil szférával kiegészülve) program kell, ami évekre szól és minél többeket von be a megvalósításába.

Hazánkban eddig nem került sor a roma társadalom helyzetének javítása, integrációja kapcsán olyan program megvalósítására (kidolgozására se nagyon), amely megoldással szolgált volna. A probléma viszont továbbra is adott, de jelenleg, ahogy én megítélem, leginkább csak a földön hever, mivel a politikusok többsége nem foglalkozik vele. Aki viszont igen, nem igazán a megoldás megtalálásában érdekelt. A meglátásom szerint a jelenlegi politikai palettán szereplők nagy része már nem is fogja felkarolni a tárgyalt ügyet. Ez már egy következő garnitúra feladata lesz.

A cikk eredeti megjelenésének időpontja: 2022. május 24.

Kép: Béli Balázs